Krekács Petra

17 ÉVES koromban volt egy autóbalesetem, melyben majdnem ott maradtam. Őszintén szólva sokáig nem néztem szembe azzal, ami velem történt és teljesen elbagatelizáltam, mintha mindez csak apróság lenne és szóra sem érdemes. Pedig, az akkor 17 éves lány olyannyira megrémült a történtektől és a helyzettől, hogy felépített egy erős várat, melyben maximális kontrollt gyakorolt minden felett, ami őt érinti. A kontroll gyakorlás mellett egy erős maximalizmus alakult ki bennem, hogy mindent jól kell csináljak. A 150% egy gyenge 2-es volt. Így utólag nem volt könnyű magammal élni. A pánikbetegséggel már a 20-as éveim elején találkoztam, ami évekig tartott, és “saját terápiával” győztem le. Miután kiderült, hogy nincs fizikai bajom, tudtam, hogy mindezt fejben tudom gyógyítani, tehát rajtam múlik marad vagy megy. Nem volt egyszerű folyamat, de rengeteget tanultam belőle és megerősített.

Minderről akkoriban, amikor benne voltam sosem beszéltem, szégyelltem, gyengének tartottam magam. Ha akkor tudom, hogy nem vagyok egyedül, könnyebb lett volna. Többek között azért is kezdtem emberekkel foglalkozni, mert tudom, hogy mennyire sokat segít, egy megértő támogató.

Ma már a kontroll, és a maximalizmus a barátom, és legfőbb támogatóm. Mindketten egészséges szinten maradtak az életemben. Kiegészítik extrovertált, temperamentumos személyiségem, aki eszméletlen lekesedéssel van minden iránt, amibe belekezd.

A fent említett történet a lelki oldala mellett a testemre is erős hatást gyakorolt, és szintén fontos pillére az életemnek. A jobb karom majdnem amputálták 17 évesen az autóbaleset következtében. A rehabilitáció hosszú időt vett igénybe, főleg, hogy nem volt megfelelő tudás a birtokunkban családi szinten, és akkoriban szinte a kórházból kilépve magamra voltam utalva. Vártuk, hogy javuljon a helyzet, a gyógytornát a kötelező időszak után nem csináltam, mert senki nem hívta fel a figyelmem, hogy mennyire fontos lenne.

Kialakult egy rossz testtartás a sérült karom irányába a folyamatos védelmező testhelyzet miatt. Spirálisan elcsavarodott és elferdült a gerincem. Ez csak sok évvel utána derült ki, amikor a rossz testtartás már rögzült, és a sok ülőmunka, helytelenül végzett sport – köztük 6 év futás minden core izom erősítés nélkül – gerincproblémákoz vezetett. Több mint 10 évig csonthártyagyulladásom is volt a törés helyén.

33 éves voltam, amikor az utolsó műtétre sor került a sérült karomon, ez egy helyreállító vállműtét volt.

A karomat 70%-osnak titulálták, mind használati, mind mozgástartomány tekintetében. Ami végül is ahhoz képest, hogy hajszálon múlott, hogy megmarad szuper eredmény. Kifejezett utasítás volt, hogy semmi olyan mozgást, sportot ne végezzek, ami a vállam igénybe veszi, mert ez ugyan most stabil és a csavarok a helyén tartják, meg az áthelyezett izom is, de egy hirtelen mozdulat, nagy erőkifejtés tönkreteheti és rosszabb lesz, mint előtte. Tehát például ne végezzek fekvőtámaszt, kartámaszokat, húzódszkodást, evezést, tennisz és ütősportokat sem, úszással is óvatosan, síelés, snowboard, wakeboard szóba sem jöhet. Inkább koncentráljak arra, hogy ha gyereket vállalok fel tudom venni és ellátni.

Ez a diagnózis akkor szíven ütött, és egy darabig el is hittem, hogy ennek így kell lennie.

Utolért a teljes tudatlanságban töltött éveim eredménye, és előjöttek a gerincproblémák. Évekig heti 4-szer 10-15 km-ert futottam. Vicces visszaemlékezni, hogy az első jeleket szív vagy tüdő problémának tituláltam. Futások közben előjött egy mellkasi nyomás és hátfájás. Kivizsgáltattam magam, de a szív és a tüdő rendben volt. Akkor még nem küldtek el gerinc vizsgálatra.

A futás mellett személyi edzőhöz is jártam. Szinte az első órán a lábtoló gépben hatalmasat robbant az ágyéki gerincem. Akkor még nulla gerinc anatómia tudással, teljesen rábíztam magam a szakemberre, aki edzett. Visszagondolva az edzésen nem fektetett hangsúlyt az edző a mélyizmok erősítésére, és semmi egyéni specifikáció nem volt a gyakorlatoknál sem. A prevenció annyiban merült ki, hogy ha valami fáj, akkor azt óvatosan csináljuk. Akkor még nem tudtam, hogy ez így nem lesz jó.

Emlékszem, hogy a biatorbágyi Outletben shoppingoltam éppen, amikor egy óriási nyilallást éreztem a gerincemben, majd összecsuklott a bal lábam. Borzasztó fájdalom gyötört éjjel-nappal. Nem bírtam állni, ülni és feküdni sem. A munkahelyemen például konkrétan a sírás határán álltam, mert képtelen voltam ülni a gép előtt annyira fájt. Ez volt az első tünet, mely nehezen de jobb lett. Elkezdtem védekező testtartásban járni és létezni. Rossz mozdulatoknál visszajött a fájdalom. Itt még a kíméletes életmód és pihenés volt az, amit akkori tudásom szerint választottam. Ma már tudom, ez volt a legrosszabb, amit tehettem hosszú távon.

A következő fázis a nyaki gerincemet érintette. Ágyban fekve szédültem, illetve bizonyos torna mozdulatoknál is jött a szédülés, Karzsibbadás, áramütés szerű fájdalom a kar bizonyos külső szakaszain.
Összegezve: A testi rendellenesség kialakulása a baleset következtében kialakult rossz testtartás következménye. Mindezt a felsorolt módokon számos nyíró hatással fűszereztem sok évig. Szépen látható, hogy ha kialakul egy disbalance (elváltozás, egyensúly felborulás) a test egy pontján, szépen fokozatosan végigmegy az egész testen különböző testi tüneteket okozva. Tehát, például ha fáj az ember térde, akkor a probléma eredője egészen biztos, hogy nem a térd, az már csak a következmény lesz.

Én is ugyanazt az utat jártam be, amit nagyon sokan. Ha az ember bajban van az egészségével (ezt úgy általában is gondolom, de most a vázrendszerre vonatkozólag értem), akkor általában a tűzoltási szakaszban fordulunk segítségért, amikor már nehezen viselhető tüneteink vannak, és az életminőségünk erősen romlik. Aztán jobban leszünk az orvosságtól vagy esetleges terápiától. Újra viszonylag normális életet élünk, majd megint jön a baj, újabb kétségbeesés. Ezt a hullámzást számtalanszor meg lehet ismételni, és sokan meg is teszik addig a pontig, amíg valami sokkal rosszabb jön, például egy kifakadt gerincsérv.
Én is orvoshoz fordultam a problémáimmal, mikor már nagyon szenvedtem és mint a messiástól vártam a segítséget, megértést, támogatást.

Első körben az orvos úgy gondolta a taktikus vizsgálat és szemrevételezés alapján, hogy nem hiszi, hogy bármi bajom is lenne, de azért felír egy 10 alkalmas gyógytornát. A diagnózis fontos része volt, hogy én nem vagyok túlsúlyos, sportos alkat vagyok, így azt feltételezte, hogy az a kis gerincferdülés, amit érez nem okozhat ilyen súlyos tüneteket. A harmadik látogatásom alkalmával kért egy gerincfelvételt. Ennek eredményeképp úgy ítélte meg, hogy a gerincem elég rossz állapotban van. A gerinc lumbális (ágyéki) és thoracalis (háti), cervicalis (nyaki) szakaszán komoly arthrozisos kopás látható, és spirális gerincferdülés. A doktornő a következőt javasolta. A futást hagyjam abba, kizárólag gyógytornát végezzek, sétálhatok, úszhatok, de csak háton és ne erőltessem magamat, ne emeljek. A jelenlegi állapotot visszaállítani már nem lehet, ezért fontos a kímélő életmód az élete további részében. Ekkor 34 éves voltam.

Az orvossal való történetemben a diszkrimináció zavart a legjobban. Miszerint a vékony testalkatom és külső megjelenésem alapján még hónapokig nem kaptam rendes állapotomnak való eljárást.

Biztosan Ti is tapasztaltatok már az életetek során diszkriminációt, mely sokszor a másikról való feltételezésen alapszik. Nekem ebben tinédzser korom óta részem van a külsőm alapján. A legtöbb embertől azt hallottam mindig, hogy nekem könnyű én vékony vagyok. Ez valóban igaz és sosem voltak túlsúllyal problémáim, viszont a vékonyságommal igen. Én mindig a kg-okért küzdöttem, és a fenti történetben sem éreztem mindig a könnyedséget.

A feltételezés az életünk egyik leginkább negatívan ható tényezője mind a kapcsolataink, mind pedig a lehetőségeink kapcsán. Helyette a tényfeltárás, a megismerés után való véleményalkotás sokkal előbbre visz. Érdemes gyakorolni.

Nem akartam belenyugodni az orvosok tanácsába. Megtettem mindent, hogy a problémámmal kapcsolatban fejlődjek és tudást szerezzek. Olvastam rengeteget magyar és külföldi oldalakon, példákat kerestem, aztán tervet szőttem.
Az volt a terv, hogy mindennek adok két-három hónapot. Sok próbálkozás után rátaláltam anyukám polcán a Callenetics mellett egy Pilates könyvre. Kezembe vettem és már aznap megvolt a gyakorlatsor, amit az első 4 hétre kiválogattam. 5 nap alatt éreztem, hogy jobban vagyok, aztán fokozatosan egyre erősödtem. Két hónap saját gyakorlás után elmentem egy egyéni órára, ahol már reformer géppel is dolgoztunk.

Közben megvettem az eredeti Joseph Pilates könyvet, és magamévá tettem. Innentől nem volt megállás. Elvégeztem a STOTT pilates képzést, aztán ehhez kapcsolódóan még további tanfolyamokat csináltam, bővült az eszköztáram és a tudásom. Nagyon fontos, hogy amit tanulok azt értsem és a gyakorlatba is minőségben át tudjam ültetni. Mint, ahogy minden szakmában szerintem ebben is az élethosszig tartó tanulás, fejlődés egy alapkő, csak így lehet egy mozgás oktatással foglalkozó szakember naprakész, és vendégei biztonságban általa. Számomra, amit most csinálok meghozza a flow élményt a kezdetek óta. Ahol most tartok, és amivé fejlesztettem magam, és a szolgáltatásaimat teljesen más, mint a legelején. Azonban mindig a mostban érzem magam flowban és érzem azt, hogy jó helyen vagyok, jó úton. Folyamatosan változom, fejlődök. Könnyű? Nem. Rengeteg a kihívás, és folyamatosan életben kell tartani a tüzet. A flow állapot nem egy kényelmi állapot, folyamatosan az éppen aktuális komfortzóna feszegetésével jár, de éppen ez a csodálatos benne. Ami korábban lehetetlennek tűnt, ma már természetes. Ezt az állapotot mindenki el tudja érni és én ezen az úton támogatlak.